Heidegger az építészetben Társadalomtudományi

31 OTDK, Társadalomtudományi Szekció, Filozófia I. Tagozat.

Heidegger az építészetben

Helyezés: 2

Hallgató: Durbák Eszter
Szak: szabad bölcsész, Képzés típusa: ba, Intézmény: Miskolci Egyetem, Kar: Bölcsészettudományi Kar

Témavazető: Dr.Schwendtner Tibor - egyetemi tanár, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar

Dolgozatom fókuszában Martin Heidegger „Bauen Wohnen Denken” (Építeni lakozni gondolkodni) című, esszéformában is megjelent előadása áll. Ezzel azon kevés filozófus egyikévé vált, akik kifejezetten építészetről vagy építészeknek valaha is szóltak.

Heidegger számára az építés nem szakmai vagy esztétikai, hanem elsősorban egzisztenciális kérdés – annak a tartománynak a része, amelynek minden más is: a lété. Az ember mint benne-lét azt is jelenti, hogy már mindig ott tartózkodunk a minket körülvevő dolgoknál: ez maga a lakozás. Az ember környező-világhoz való viszonya, a világról alkotott képe, kultúrája, életmódja mint lakozás testesül meg az építésben. Építmény és ember csak a lehetőségek szabaddá tevésében, kölcsönös figyelmében és óvó gondoskodásában kerülhet egyensúlyba: az ember az építésben létrehozza, elrendezi a maga környezetét, amely azután maga is alakítja, rendezi az ember életét. Lakozás és építés, lét és hely elválaszthatatlanul összetartoznak – a lét csak a helyen és a helyből jöhet létre. A hely teszi lehetővé a létezők egy helyen, azaz egymás közelségében való létét.

Dolgozatomban igyekeztem Heidegger gondolkodásának néhány kulcsfogalmát kiemelni. Mindennapi életvilágunk konkrét dolgokból (többek között épületekből) épül fel. A dolog nem puszta tárgy vagy jel, hanem maga a jelenlét – a világ négyességét (ég és föld, isteniek és halandók) gyűjti össze és testesíti meg. Az összegyűjtés – midőn a gondoskodás közelségének megteremtésével teret nyit lakozásunknak – tárja fel előttünk a lét teljességét. Mindezt a fenomenológiai szemlélet teszi lehetővé, amennyiben ellenáll a tudomány és technológia objektiváló hatásának. A topologikus látásmódban mutatkozik meg, hogy a tér nem homogén és nem absztrakt, hanem konkrét minőségeiben érzékelhető tulajdonságokkal rendelkező helyekből épül fel és válik hozzáférhetővé, belakhatóvá.

Elsősorban három építészetteoretikus munkájában követtem nyomon a fenti gondolatok továbbélését, feljődését. Christian Norberg-Schulz Heidegger nyomán alkotta meg a fenomenológiai építészetelméletet, mely szerint az építészet célja, hogy az embernek „egzisztenciális kapaszkodót” nyújtson. Kenneth Frampton a posztmodern felszínességének kritikájaként fordul a regionalizmus, a hely és a tektonika kérdései felé, gondolatait a „kritikai regionalizmusról” írt polemikus esszéiben fogalmazta meg. Louis I. Kahn – Heideggerhez hasonlóan – minden tervezési feladat esetében az eredethez, a lét struktúrájához való visszatérésre szólít fel.