Érték és normativitás a túlnani hiányában Társadalomtudományi

35 OTDK, Társadalomtudományi Szekció, Filozófia Tagozat.

Érték és normativitás a túlnani hiányában

Helyezés: 2

Hallgató: Váncza Kristóf
Szak: Filozófia, Képzés típusa: ma, Intézmény: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Kar: Bölcsészettudományi Kar

Témavazető: Ullmann Tamás - egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

A felvilágosodás – melynek hagyományában ma is állunk – alapvetően definiálta újra az érték kérdését. Mint romboló erő, sikerrel dekonstruálta a kánon és a vallás jelentette érték-kategóriákat, s mint konstruktív erő megteremtette az autonóm individuum eszméjét. Dolgozatom fő kérdése az, lehet-e értékeket konstituálni a felvilágosodás talaján? Értéknek olyan cselekvéseinket orientáló elveket nevezhetünk, amelyeket: szupraindividuálisnak, vagyis érvényét tekintve a mi kontingens létezésünkön túl létezőnek tartunk; és kötelező erejű normativitásként ismerünk el, vagyis olyanként, amelyet minden más késztetésen felül tartunk követendőnek. Értékválságnak – melyet a modernitás alapélményeként határoztam meg – pedig azt tartom, ha meginog a hitünk abban, hogy létezhetnek-e az életünkben olyan elvek, amelyeket valóban értékként tudunk elismerni. Ha válságba kerül az érték fogalma, válságba kerül a moralitás fogalma is. Ha nem gondolom, hogy létezik bármilyen – esetleges személyemen túl – létező objektív kategorizálás, amely alapján bizonyos dolgok „jók” és „rosszak”, akkor én magam vagyok túl jón és rosszon: ekkor beszélhetünk morális nihilizmusról. Sade és Nietzsche filozófiáját, továbbá Dosztojevszkij bizonyos karaktereinek világnézetét hoztam fel példaként. Álláspontjuk szerint mivel nem léteznek értékek, semmilyen kifogásunk sem lehet azellen, ha az autonóm individuum elve a korlátlan önkény elvébe csap át. Úgy látom, mindez komoly kihívást jelent a felvilágosodásban gyökerező morálfilozófiák számára. Kant, Hegel és Honneth filozófiáját elemeztem részleteiben, ám arra jutottam: egyikük sem tud konzisztens és meggyőző elméletet felmutatni, arról, miként lehet valóban önálló és szekuláris morálfilozófiát tételezni, mely által az érték egy megújult értelme megzabolázhatná a nihilizmust. MacIntyre – és más kritikák – nyomán tehát elvetettem, és egy kudarcos, ön-félreértésekkel terhelt megközelítésként határoztam meg a felvilágosodásban morálfilozófiáját. Ám MacIntyre megoldását sem fogadtam el, s arra jutottam – Schelling teozófiai megközelítését elemezve –, egyedül a vallási megalapozás képes választ adni a nihilista önkény fenyegetésére. Ez azonban nem a modernitás válasza – hisz annak alapvetése épphogy Isten halálának tapasztalata. Így összegzésként Fichte, és a fiatal Lukács nyomán a fennállót továbbra is a tökéletes bűnösség állapotaként határoztam meg – melyben feloldatlan az „érték” és az „autonóm individuum” antinómiája.